A Petőfi Irodalmi Múzeum október végéig látható Arany-emlékkiállítása kapcsán Tari Annamária pszichológus a modern pszichoanalízis szemszögéből vette végig az Arany-hősöket, sőt magának, Arany Jánosnak a lelki alkatát is segített jobban megérteni.
Aranyt tépelődő, gyakran melankolikus személyiségnek ismerjük, ami költészetére is rányomja bélyegét. Czeizel Endre A magyar költő-géniuszok sorsa c. könyvében egyenesen mániás depressziós tüneteket vélt felfedezni az alkatában. A pszichológus ennek gyökerét a gyermekkorból eredezteti. Arany szegény családból származott, ennél is lényegesebb azonban, hogy nagyon kései gyermekként jött világra. Apja 60 éves, anyja 45 volt, amikor tizedik gyermekként megszületett, úgy, hogy előzőleg kilenc testvéréből nyolcat elveszítettek a szülei. A szinte tehát nagyszülői korban lévő szülők a családdal történtek miatt túlféltve, mindentől óvva nevelték fel az egyetlen fiúgyereket. Ez pedig akkor is, most is egyenes útként vezethet a betegeskedő, tépelődő és gyakran perfekcionizmusra hajló karakter kialakulásához. Mindezzel együtt az is látható, hogy a fiatal Arany próbált ebből kitörni és a saját útját járni, amikor alig húszévesen elhagyta a szülői házat és felcsapott színésznek. A korabeli vándorszínészek hányattatott életét élte, amikor álmot látott, amiben meghalt az anyja. Hazasietett, és otthon az álom valósággá vált, két hét múlva valóban meghalt az édesanyja, az édesapja pedig megvakult. Ez pedig valószínűleg örökre bűntudatot keltett az álmodóban, mintha ő maga okozta volna a tragédiát a beteljesítő álommal.
Különös háromszög alakul ki a Toldiban is Toldi, a bátyja és az anyja között. Ebben a viszonyrendszerben az anya láthatóan a kisebbik fiát szereti jobban. Ez testvérféltékenységgel párosulva agresszív, nárcisztikus és fejlődésre képtelen állapotot eredményez az idősebb fiúnál. György meg is reked, nem is tud ezen továbblépni, míg Miklósnál – nem utolsó sorban az anyai biztos háttérnek köszönhetően – látványos a jellemfejlődés, ahogy ösztöneit, dühkitöréseit megzabolázó, a saját maga fölötti kontrollt a kezében tartó személyiséggé válik.
Vele párba állítva érdekes karakter Bolond Istók is, aki olyan hátrányokkal indul az életben, amilyeneket csak el lehet képzelni. Se anyja, se családja, szerencsétlen sorsú, mégis töretlen erővel küzd. És tulajdonképpen ez a pszichológus tanácsa a mai kor emberének is. Ha értelmet akarunk találni az életben, egyetlen dolgot tehetünk, küzdünk, és megpróbálunk a jellemfejlődésünkben időről időre szintet ugrani.
Ez utóbbi nem sikerül például Ágnes asszonynak, aki vélt vagy valós bűne miatt magára rótt büntetésétől kényszeressé válik, bűntudatától szabadulni nem tud, az örvényként húzza le magával. Sorsával kapcsolatban a mai kor embere számára is érdekes és tanulságos az, hogy ki hogyan válaszol arra a kérdésre, hogy érez-e sajnálatot Ágnes asszony iránt. Sokan nem, ők azt mondják, magának köszönheti a sorsát. Az empátia hiányának problémájával a 21. században tulajdonképpen máris az internetes zaklatások, az öngyilkosságba kergetett tinik, vagy a szexuális zaklatások áldozatainak szegezett „miért ment oda” kérdéskörnél tartunk.
És visszakanyarodva Aranyhoz, a Tamburás öreg úr vagy a Vojtina Ars poetikája, a szerepversek, amelyekben a valóságos és fiktív személyiség képe szándékosan összemosódik, s ezzel nem csupán az adott léthelyzet kifejezésére nyílik lehetőség, hanem a számvetésre és a költészet örökérvényű értékeinek megfogalmazására is. Arany a költői hallgatások utáni nagy újrakezdő, a tökéletességre törekvő alkotó, aki akkor sem enged a maga szabta munka mennyiségéből és minőségéből, ha a világ körülötte már végzetesen felhígult. Nem engedni valamiből, amire talán már nincs is szükség, óhatatlanul iróniába, öniróniába hajló szomorúsággal tölti el az embert, és ezzel Arany 21. századi „kortársai” sincsenek másképpen.
